5re már otthon is voltam. Belépek a házba, ledobom a cipőm. Fülembe hasít a masszív csönd. Besompolygok a nappaliba ahonnan a TV fénye a folyosó padlójára vetette magát. James ott ül, egymagában a kanapén összekuporodva, mint a megrugdosott kiskutya. Olyan megviseltnek még sosem láttam. Kérdeztem akar e egy csésze akármit. Nem. Oké. Majd megérdeklődtem akar e beszélni, mondta, hogy nem. Dobott egy mosolyt, hogy tudomásomra hozza velem minden oké. Nem is erőltettem tovább. Váltottam egy gyors skype beszélgetést a drága barátommal, majd este átmentem Lisához. Átadtam a megkésett karácsonyi ajándékomat. Ne nézzetek szörnyű barátnak. Csupán az első ajándékát vissza kellett szolgáltatnom az üzletnek, mint utólag kiderült nem szereti az aranyozott dolgokat. Majd egy sokkal jobb dolog zuhant agyam talaján. A buyagift.com-on jutottam hozzá egy nagyszerű kínálathoz. Kettőt egy áráért. Egy egész napos relaxációs központba. Két kezelés és korlátlan felszereltség használat. Csúnyán elidőztem nála. Fél1re estem haza.
Vasárnap egy kiadós alvásra programozva, mégis korán, kellemetlenül kikényszerültem az ágy melegéből. Nagy vita a földszinten. Csak úgy csattant a szülők nyelve, mint az ostor. Miután alaposan megsértették egymást, James fogta magát és elhúzott, mint aki jól végezte dolgát, mondva neki levegő kell. Emma kiborult, újabb könnyek, összetört mindenkit a pillanat. Részletek nem írok. A lényeg, hogy itt igenis vannak problémák. Jobb lenne, ha a folytonos 'minden rendben van az életünkkel' maszlagot kidobnák a jó, büdös francba, mert már lejárt lemez. (bocsi). Mindenkire, legfőképpen rám is kihat ez a nem is tudom milyen életvitel. Stressz, búbánat, örök elégedetlenség, boldogtalanság. Nem az a gond, hogy problémák adódnak, csak az, hogy a szőnyeg alá söpörni se lehet az élet nem épp habos oldalát. Ez az, ami felett az angol társadalom inkább szemet huny, mint hogy szembe nézne. Képesek elhitetni magukkal, hogy már pedig minden lehet rendjén, amíg megfelelően tartják magukat, s minden megy a tervezett szerint. Érdekes lények a britek.
A napom úgy alakult, hogy Olira vigyáztam délután 1től olyan 6ig... megcsináltam mindent a ház körül, mivel erre az Emma állapota nem volt alkalmas.
Az előzmények a következőek voltak : reggel átjött a nővére lelkizni s amikor ilyenkor szokás. Majd mindenki előtt megkérdezi Sophie (testvére) tőle, hogy nem akarsz átjönni kicsit kikapcsolni az agyad, hagyd itt Oli és társai... Emma vett rám egy puppy face-t. A hatás két szekundum alatt ki lett belőlem csikarva. Bólintok. Úgy éreztem nem lenne helyénvaló mást mondani.
A héten extra zsúfolt programom volt, mindemellett felhasználtam az utolsó energiámat a plusz munkáimra és a többi... Erre kapok egy ilyet... Nem értem ilyenkor hol a család többi része. Jövő héten IELTS, jól esett volna készülni, pár új információval, tudástárra gazdagodni. Pihenni, kicsit kiürülni, felfrissülni akartam mielőtt nekiesnék a tanulásnak - mivel ekkora zűrzavart nem lehet semmi újjal megtömni csak úgy. Sebaj. Gond egy szál se. Kit érdekel az én vizsgám?! Nem vonzok különösebb figyelmet magamra, a programjaimra, én próbálom élni a magam életét az itteni mellett. Rendezgetni a dolgaimat anélkül, hogy bonyodalmakat okoznék másoknak. Természetesen segítettem amiben tudtam a lehetőbb legjobb modorral és hozzáállással. Viszont még most sem érzem helyesnek.
Este 5-6 között hazajöttek együtt, J és E. A férfi egy testnek tűnt csupán lélek nélkül egy percre. Bevonultak a nappaliba, én pedig próbáltam Oli figyelmét magamra terelni addig. Később behívnak magukhoz és a férfi mondja, hogy sajnálja ha kellemetlen ez a helyzet nekem és hogy én milyen egy nagyszerű lány vagyok. És elkezdett előttem zokogni. Zokogni, mint még soha férfit életembe nem láttam. Annyira sajnálom ezt a férfit. A saját élete fogja. A szívem szakadt meg. Ott álltam, mint egy buta cseléd, aki nem érti mit makognak hozzá. Nem tudtam megszólalni. Csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ennyi volt a válaszom. Aztán Oli odajött hozzám, átkarolt a térdemnél és nem engedett el.
Mindig is érdekes családi életben volt részem. S mint minden mese végén most is kiderül, hogy a világ más pontjain se kolbászból van a kerítés. :)
Boldogtalan nem vagyok, viszont sajnálattal tele a lelkem, az pedig teher. Az a probléma, hogy - önzőség vagy sem - nem hiszem, hogy ez angolosan "any of my business" (kicsit is az én problémám, ügyem lenne). Szóval most már nagyon érik a távozás bennem. Nem akarok úgy visszagondolni rájuk, hogy Úr Isten micsoda utolsó hónapok voltak, tiszta dráma, boldogtalanság. Arról nem is beszélve, egy ideje már lépni akarok. Nem fogok mazoista lenni, erőltetni valamit, ami nem akar működni.
(bocsi, hogy így közbe vágtam a folytatást ezzel a bejegyzéssel. A "családi" élettől eltekintve, igencsak derűs események zajlottal körülöttem az elmúlt egy hétben=)
Mindenkinek pozitív hetet és nagykabát mentes időjárást kívánok! =)
Engedjétek meg, hogy egyik kedvenc számommal zárjak :
A napom úgy alakult, hogy Olira vigyáztam délután 1től olyan 6ig... megcsináltam mindent a ház körül, mivel erre az Emma állapota nem volt alkalmas.
Az előzmények a következőek voltak : reggel átjött a nővére lelkizni s amikor ilyenkor szokás. Majd mindenki előtt megkérdezi Sophie (testvére) tőle, hogy nem akarsz átjönni kicsit kikapcsolni az agyad, hagyd itt Oli és társai... Emma vett rám egy puppy face-t. A hatás két szekundum alatt ki lett belőlem csikarva. Bólintok. Úgy éreztem nem lenne helyénvaló mást mondani.
A héten extra zsúfolt programom volt, mindemellett felhasználtam az utolsó energiámat a plusz munkáimra és a többi... Erre kapok egy ilyet... Nem értem ilyenkor hol a család többi része. Jövő héten IELTS, jól esett volna készülni, pár új információval, tudástárra gazdagodni. Pihenni, kicsit kiürülni, felfrissülni akartam mielőtt nekiesnék a tanulásnak - mivel ekkora zűrzavart nem lehet semmi újjal megtömni csak úgy. Sebaj. Gond egy szál se. Kit érdekel az én vizsgám?! Nem vonzok különösebb figyelmet magamra, a programjaimra, én próbálom élni a magam életét az itteni mellett. Rendezgetni a dolgaimat anélkül, hogy bonyodalmakat okoznék másoknak. Természetesen segítettem amiben tudtam a lehetőbb legjobb modorral és hozzáállással. Viszont még most sem érzem helyesnek.
Este 5-6 között hazajöttek együtt, J és E. A férfi egy testnek tűnt csupán lélek nélkül egy percre. Bevonultak a nappaliba, én pedig próbáltam Oli figyelmét magamra terelni addig. Később behívnak magukhoz és a férfi mondja, hogy sajnálja ha kellemetlen ez a helyzet nekem és hogy én milyen egy nagyszerű lány vagyok. És elkezdett előttem zokogni. Zokogni, mint még soha férfit életembe nem láttam. Annyira sajnálom ezt a férfit. A saját élete fogja. A szívem szakadt meg. Ott álltam, mint egy buta cseléd, aki nem érti mit makognak hozzá. Nem tudtam megszólalni. Csak egy könnycsepp gördült le az arcomon. Ennyi volt a válaszom. Aztán Oli odajött hozzám, átkarolt a térdemnél és nem engedett el.
Mindig is érdekes családi életben volt részem. S mint minden mese végén most is kiderül, hogy a világ más pontjain se kolbászból van a kerítés. :)
Boldogtalan nem vagyok, viszont sajnálattal tele a lelkem, az pedig teher. Az a probléma, hogy - önzőség vagy sem - nem hiszem, hogy ez angolosan "any of my business" (kicsit is az én problémám, ügyem lenne). Szóval most már nagyon érik a távozás bennem. Nem akarok úgy visszagondolni rájuk, hogy Úr Isten micsoda utolsó hónapok voltak, tiszta dráma, boldogtalanság. Arról nem is beszélve, egy ideje már lépni akarok. Nem fogok mazoista lenni, erőltetni valamit, ami nem akar működni.
(bocsi, hogy így közbe vágtam a folytatást ezzel a bejegyzéssel. A "családi" élettől eltekintve, igencsak derűs események zajlottal körülöttem az elmúlt egy hétben=)
Mindenkinek pozitív hetet és nagykabát mentes időjárást kívánok! =)
Engedjétek meg, hogy egyik kedvenc számommal zárjak :
Szia!
VálaszTörlésDöbbenten olvasom a sorokat. Okos dolgot sajnos nem tudok mondani. Igen, valahol családtag az au-pair, valahol nem. Nem tudom, mi lesz a szülők közt, és nem is rám tartozik. De úgy gondolom, hogy fogadott családtagként sem éri meg magadat kitenni bármilyen helyzetnek. Így is megrázza az embert, megráz Téged, nemhogy amikor igazi családtag. De itt tényleg megvan a lehetőséged, hogy magad mögött hagyod őket, és jobb vizekre evezel. Persze, az övék nem a Te problémád, és senki másé... De akkor se lehet teljesen elsiklani felette. Ezért valóban az a legjobb döntés, ha elmész tőlük. Nekik is meg kell érteni.
Kívánom, hogy oda kerülj, ahol a helyed van. Ahol csak pozitív hatások érnek és fejlődsz! :)
Puszi
Szió!
VálaszTörlésBeindítottam a zenét, így írom a kommentet :)
Őszintén szólva megértem, hogy milyen nehéz lehet egy ilyen helyzetben neked, akárhogy nézzük családtag nem vagy, ahogy az apuka is mondta "nagyszerű lány vagy"... akármennyire is fájdalmas a búcsú, végképp úgy látszik lejárt a szavatossági ideje a családdal való kapcsolatodnak. Az még fájdalmasabb, hogy lehetséges az övék sem százas már :S De ezt már nekik kell megoldanuk! Rossz, h ilyen lehetetlen helyzetben kell majd lassan távoznod, miközben a legboldogabb időszakukban velük voltál, sztem jó lenne ha majd ezt elmondanád nekik, csak úgy barátilag. Soha nem árt emlékeztetni az emberekek, hogy becsüljék saját maguk és mások értékességét ebben az életben. :) Megértem a palit, és sajnálom Emmát is. Nem ismerem őket, és azt sem tudtam hogy a lányok nem James igazi lányai. Nem mintha ez számítana. Biztos az is közrejátszik, hogy J sokat utazik, nem tudom mi bajuk lehet, örülnék ha helyrehoznák a dolgokat. TE viszont ptóbáld meg a legjobbat kihozni az au-pair létedből Emmáéknál, és mindkettőjüket biztosítsd támogatásodról :) bár gondolom ezt maguktól is érzik és hálásak is :)
Szép hetet!! sok puszi
Szia Évi2!
VálaszTörlésOkosat nem is lehet csak nyilvánvalót : kívül tágasabb. :) Veled még mindig mindenki nagyon kedves, a hostapám azóta még egyszer személyre szóló bocsánat kéréssel állt elém (amit nem értek, mivel velem korrekten viselkedett). Mondtam, hogy erre a vasárnapra terveztem leülni velük, de tiszta szívből úgy érzem nem alkalmas... ekkora hideg zuhanyt nem adhatok most. A továbbiakban hogy mi lesz az még kérdéses (mármint Amerika után, mikor már elméletileg nem leszek itt)... Ahogy mondani szoktam, úgy még nem volt, hogy ne alakuljon sehogy. :)
Puszi
Szia Fruzsi!
Véleményem lásd a fentiekben Évi2-höz szólva. Ha szabad ezt mondani, szerintem ez a szituáció épp annyira hátrány a család életének, mint előny a távozásomnak. Minden nap eszembe jut valami, amit hozzáfűzni szándékozom a mondanivalómhoz, de a végén mindig a pofon egyszerű konklúzióhoz lyukadok ki : ez itt az ő életük, aminek én csak részese vagyok nem pedig tényleges résztvevője. Nem viszont terveim vannak, ahogy az egy egészséges 21 éveshez illik. Plusz amit Te említettél egyszer drága, nem látom a kihívást már. Nekem pedig kell az adrenalin, valamit amit löketet ad a következő ambíció célja felé!
Puszillak
ja és bocsi, félrepötyögtem egy pár szót :)
VálaszTörlésAmikor először voltam au pair 3 évvel ezelőtt Németországban,azt mondta többet nem.De az élet mást hozott,így kijöttem Angliába. És itt is mást hozott az élet,megismertem a leendő férjem,így már tuti biztos,hogy többet nem leszek au pair és nem kell más után takarítanom és sorolhatnám.
VálaszTörlésÉs már én is várom a kihívást,mert ez az egész napos "semmittevés" sehova sem vezet. Mondhatni,már visszafelé számolom a napokat,de nem mutatom a család felé. Nálunk a "nagy" beszélgetés április után lesz esedékes,bár elég nyilvánvaló,hogy nem maradok.Te még csak 21 éves vagy,előtted az élet,szóval nem kell leragadni,menni,menni tovább!
Szülőket sajnálom,elég,ha váll vagy,akin lehet sírni,de ennyi,nem kell belefolyni jobban.
Szia Bea!
VálaszTörlésNem tudom mennyire olvasod vissza a kommentalasokat. De koszonom szepen a hozzaszolasodat! Koszonom a biztatast, elhataroztam magam, mar nem tudok visszafordulni. Meg csak azt sem mondom, hogy meg ha akarnam se - mert nem akarok. Ha "akarnek" az hazugsag, alca lenne. Remelem dolgaimat tovabbra is jol fogom tudni alakitani es hogy kellemes honapok varnak ram. :)
Neked a legjobbakat kivanom s azt, hogy hasonloan jo dontest hozz!
Melinda